Meszlényi Attila írása ma is és egyre inkább aktuális. "Hallottam egyszer egy mesét – úgy emlékszem, kínai volt –, az ezer ember készítette rizsről. Szép, és kétféleképp is tanulságos. Tanulságos az eredeti szándéka szerint, és még tanulságosabb, ami kimaradt belőle. A mesét nem találom sehol. Ma már csak a tanulságára emlékszem, de meg szeretném osztani veletek, ezért magamnak kell történetbe öltöztetnem. S mivel a rizstermesztésről keveset tudok, így a kenyeret tettem a rizs helyébe.

Volt egyszer egy király. Alattvalói naphosszat járultak elé értékes holmikkal, adó fejében. Egy szegény ember azonban üres kézzel érkezett.

– Hát te miért nem hoztál semmit? – kérdezte tőle a király.

– Szegény vagyok, nincs, amit adhatnék – felelte az ember. – De ha meg nem veted, van nálam egy olyan kenyér, amit ezer ember készített. Ha akarod, neked adom.

– Hogyne akarnám! Ez lesz a legkülönlegesebb ajándék, amit valaha is kaptam. Add ide!

Az ember elővett a tarisznyájából egy kendőbe takart kenyeret, és átadta a királynak. Az kibontotta, és látta, hogy egy egészen mindennapi kenyér, olyan, amilyent a parasztok esznek.

– Hiszen ez egy közönséges kenyér! – fakadt ki a király. – Hogy merészeled ezer ember készítette kenyérnek nevezni, holott egyetlen pék naponta százat is süt belőle?

– A pék nem egymaga készítette ezt, királyom. Bányászok fejtették az ércet, kohászok olvasztották a szénégetők szenének tüzénél, kovácsok kalapáltak ekét belőle. Bognár készítette az eke kerekét, szíjgyártó a hámot, lószerszámot, kötélverő az istrángot. A lovat a csikós nevelte, a csiszár adta el, a patkolókovács patkolta, lódoktor gyógyította. A földet aztán magam szántottam fel, vetettem be. De nem mehettem pucéron a földre, ingem, gatyám az asszony varrta a takács szőtte vászonból, lábbelimet a csizmadia készítette a gulyás nevelte marha tímár cserzette bőréből, kalapomat süveggyártó abból a nemezből, amit a juhászok birkájának szőréből kallott. A termést a családommal arattuk le, és magam csépeltem ki. A búzát takács szőtte zsákokban vittem a malomba, kocsigyártó készítette szekéren. A kocsikenőcsöt távol helyen főzték, a boltos tárolta és árulta, a boltba meg a fuvaros szállította. A malomhoz az utat három falu lakói törték, egyengették. A malmot ács és kőműves készítette, a malomköveket kővágó…

– Elég, elég, értem már! – kiáltott fel a király. – Hiszen még a molnárnál sem tartunk! Látom már, hogy ezt a kenyeret csakugyan ezer ember készítette. Köszönöm, hogy megtanítottál rá.

A király megértette, hogy mindannyian egymástól függünk, összetartozunk, mint a kézen az ujjak, és amit egyvalaki tesz, abban része van mindenki másnak is. Gazdagon megjutalmazta a szegény embert, és útjára bocsátotta.

Itt a mese vége. És ez kár. Hiszen az igazi mese még el sem kezdődött. Nem ezer ember, hanem sokmilliárd élő és élettelen lény készítette kenyér volt ez, de mindeddig még a bölcseink is csak az emberre figyeltek, a többi lény segítsége olyan természetes volt, hogy észre sem vette senki.

Most látjuk csak őket, amikor egyre több hiányzik közülük, s a kenyerünk már nem olyan, mint valaha. Az igazi mese így szól:

– Elég, értem már! – kiáltott fel a király. – Látom, hogy ezt a kenyeret a te kezedből bár, de az egész világtól kaptam, a vizek, az ég, a föld és a nap közös bölcsességétől, és megszámlálhatatlan élőlény, őseim testétől, hogy bennem éljenek tovább.

Látom, hogy én magam is része vagyok annak a kerekségnek, amelyben egyformán fontos minden élő és minden élettelen. Ez tehát az élet titka: egyek vagyunk a többi lénnyel, s ahogyan belőlük lettünk mi, úgy lesznek majd ők is belőlünk, és egymás lehelete jár át bennünket.

A szenvedésből és halálból élet születik, úgy kell hát kormányoznom népem, hogy az örök áramlást meg ne zavarjuk. Ezért mindannyiunknak ügyelnünk kell, hogy csak annyit vegyünk el a világtól, amennyire feltétlenül szükségünk van, és visszaadjunk neki mindent, amit elvettünk tőle, önmagunkat is. Így legyen ezentúl.

forrás: dolgaink.tk